Sokan, talán a legtöbben, úgy gondolják, hogy újszülöttjük, vagy a még csak tervezett gyerekük egy nagyjából fehér lap, amire nekik kel megírni-megrajzolni azt az embert, akit ők szeretnének látni gyermekükként. Sokan úgy gondolják, hogy ez a lény egyáltalán nem képes önállóan létezni. Mindent intézni kell számára — születésétől a teljes életén át. Ha a gyerek oldaláról nézzük, sokuk egy bizonyos korig elfogadni látszik ezt a szereposztást: engedelmes megvalósítója annak, amit elvárnak tőle. Azután bekövetkezik a váratlan és „megmagyarázhatatlan” fordulat: az addig többnyire engedelmes, és a szülői törődésért hálás gyermek, immáron kamasz, fellázad. Semmit sem fogad már el úgy, ahogy azelőtt. „Direkt” bosszantó dolgokat csinál és saját döntéseket hoz, még ha azokból nem is jön ki jól. Az esetek nem kis részében véglegesen megromlik a kapcsolat szülő és gyerek között. Más esetekben valahogy nyugvópontra jut, de már olyan bensőséges sosem lesz, mint valamikor. 

„Pedig olyan jó kislány/kisfiú volt!” 

„Azelőtt mindig szót fogadott” 

„Ezeket nem tudom, hol tanulta, mert ilyet itthon nem látott!” 

És csodálkozunk, hogy egészen más lett, mint amilyennek valamikor elképzeltük.

Mi ennek az oka? 

Az alapvető tévedés a „fehér lap” elképzelésben van. Mert azok a lapok bizony már a megszületés előtt sűrűn teleírt oldalak. Ott vannak mindazok a dolgok, amiket családi örökségként több nemzedék összehordott. Ott vannak a nagyszülők-szülők többé-kevésbé tisztázott félelmei, reményei, hitei. Ezekhez adódnak az anya érzelmei, amelyeket a terhesség előtt, azzal összefüggésben, a terhesség alatt, a szülés körül és közvetlenül utána élt meg. Szintén ezeken a lapokon vannak, láthatatlan írással, a genetikus örökségek is. Ezek nagymértékben, de nem kizárólagosan határozzák meg, hogy a gyerek hogyan dolgozza föl, teszi magáévá mindazt, amit ennyi mindenki, ily hosszú idő óta irkált azokra a lapokra. Azután jönnek az első évek és még nincs tíz, amikor már az egész életére kiható döntésekre jut önmagáról, a világról és arról, hogy a két valóság, az én és a mások, hogyan viszonyulnak egymáshoz Láthatjuk tehát, hogy a születés utáni szülői behatás már sok, korábbi tényező után jön és valójában azok hatását csak mérsékelten tudja megváltoztatni. 

Van tehát olyan, hogy nevelés? 

Attól függ, hogy mit értünk ezen a szón. 

Ha egy olyan folyamatot, aminek során segítünk a gyereknek kibontakoztatni mindazt, ami már benne van és segítségére lesz abban, hogy boldog életet élhessen, ha erősítjük az önállóságát, a döntéshozó képességét, a felelősség vállalását, ha eközben hagyjuk, hogy megtalálja saját útját — akkor van. 

Ha azonban egy általunk elképzelt személyiséget akarunk létrehozni, nem is figyelve arra, hogy van-e ennek befogadására készség és hajlandóság a gyerek részéről — akkor viszont nincs. Mert az az út mindig kudarchoz vezet, akár felismerjük, akár nem.